Nem tudtam, mi van velem. Egy dologban biztos voltam. Hiányzik Paul. Jobban, mint bármi más. Pár napja ismerem, de már most úgy érzem, mintha mindent tudnék róla. Működik a kémia. Az egyetlen dolog, amiben elismertem, hogy a kémia hasznos. Még sosem éreztem ilyet. Volt már barátom, de sosem volt ilyen erős érzelmem felé. Szeretem? Alig ismerem. Mégis annyi mindent megtudtam róla. Ráadásul ő egy híres színész. Pont én kellenék neki? Egy Los Angeles-i tinilány?
Gondolataim közepénél tartottam, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Ránéztem, és láttam hogy az ébresztő szólalt meg. Hát persze. Egy újabb hétfő, ami azt jelenti, hogy egy újabb iskolanap.
- Jó reggelt! - kopogott be anya. - Látom felébredtél. Kérsz reggelit?
- Igen, köszönöm! Mindjárt lemegyek!
Behajtotta maga mögött az ajtót, én pedig elmentem a fürdőszobába. Dabrina már ott mosta a fogát. Ez a hátulütője, ha közös fürdőszobád van a húgoddal. Odaálltam mellé, és elkezdtem fésülködni.
- Elmondtam anyáéknak a kutyát. Megengedték. - mondta boldogan.
- Ennek örülök. Legalább tanulsz egy kis felelősséget. Meg már amúgy is akartunk egy kutyát. Johny lesz a mi kis kedvencünk.
- Persze, hogy kedvenc, hisz olyan édes.
- Jössz reggelizni? - kérdeztem.
- Ma korán be kell mennem. Apa elvisz. Délután találkozunk. - azzal ki is viharzott a fürdőből.
Lementem a konyhába, anya már ki is rakta a tejet a kedvenc epres müzlimmel.
- Kicsim, tudom hogy sokat kell dolgoznunk apával, de ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekünk?
- Persze anya. Tudom.
- Mi van azzal a fiúval? Tegnap láttam elmenni tőlünk. Olyan ismerős volt.
- Anya...Ő Paul Wesley.
- Tessék? Jól hallottam? - kérdezte megdöbbenve.
- Pár napja ismertem meg.
- Ő az aki a The Vampire Diaries-ben szerepel?
- Ő az.
- Akiért annyira odavagy?
- Anyaaa! Nem olyan hihetetlen. - pedig de. Az volt.- Pár napja költözött ide. Felborított a kutyája és így ismerkedtünk meg.
- Ez csodálatos Cynthia! Hogy alakulnak a dolgok?
- Nagyon jól. Annyira más. Sokkal jobb az élete, mint ahogy azt az újságok írják. Olyan közvetlen és jó fej. - Tetszik?
- Nagyon. Még sosem éreztem ilyet.
Anya elgyengülve rám nézett, adott egy puszit a fejemre.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek anya. Nem fogsz elkésni?
Ránézett az órájára és gyorsan megfogta a táskáját és a kocsikulcsot.
- Este találkozunk! - kiabálta az ajtóból.
Gyorsan elmostam a tálamat és felmentem átöltözni. Felvettem egy szürke farmernadrágot, egy fehér pólót és a Converse cipőmet. Megfogtam az iskolatáskámat és elindultam az iskola felé. Ha lenne kocsim most öt perc alatt ott lennék. Így egy jó negyed óra.

Reggel arra ébredtem, hogy valami megnyalja az orromat.
- Hé kiskutyám! Nyugi!
Várjunk csak! Nekem nincs is kutyám! Abban a pillanatban kipattant a szemem és Bessy-t láttam magam előtt. Ha itt van Bessy… Akkor ez csak egyet jelenthet. Itt van Ő is.
Azonnal kikászálódtam az ágyamból és felkaptam az első ruhát, ami a kezem ügyébe került. Magamhoz hívtam Bessy-t és vele együtt leszaladtam a lépcsőn. Berohantam a nappaliba, a konyhába de Paul sehol sem volt.
- Cuki a pólód!- mondta egy hang az étkezőből.
- Mi?- fordultam hátra egy kicsit ijedten. – Paul! – kiáltottam fel!
- A húgod beengedett. Remélem Bessy nem ébresztett fel. Amikor beléptem, felrohant. Nem tudtam mit kezdeni vele.
- Semmi baj. Már amúgy is fel kellett volna kelnem. – mosolyogtam rá. – Eljöttél?- kérdeztem.
- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem meg Bessy-vel sétálni.
- Benne vagyok!
Ránéztem a pólómra, amin a Micimackó szereplői voltak és a kis fehér sortomra, ami már két éve meg volt.
- Talán át kéne öltöznöm.- mondtam nevetve.
Felmentem az emeletre, megmostam az arcom, majd felvettem egy fekete leggingset egy fehér tunikával.
Később gymás mellett sétáltunk és beszélgettünk.
- Van valami hobbid?- kérdezte.
- Imádok fényképezni. És szeretek olvasni is.
- Igen, én is szeretek olvasni. Meg ez a munkámhoz tartozik.
- Persze. Ez olyan kötelező féleség is. Neked mi a hobbid?
- Szeretem a téli sportokat. Sőt..szeretek mindent, ami sport.- mondta nevetve.
-Szoktam futni és jógázni.
- Jóga? Sosem értettem mi benne a jó.
-Megnyugtat. Tudod, testi-lelki béke. Szerintem tényleg hasznos! - kacsintottam rá.

És ez ment fél órán keresztül. Ő kérdezett én válaszoltam, vagy épp fordítva. Amikor majdnem befordultunk az utcánkba elkezdett szakadni az eső.
Erre elkezdtem nevetni.
- Ez a mi szerencsénk. – nevetett velem. – Michael nincs otthon, így ázhatok a ház előtt.
- Gyere át hozzám. Csak a tesóm van otthon.
- És a szüleid?
- Egész nap dolgoznak. Nem nagyon vannak itthon, kivéve hétvégenként.
- Ha nem gond, hogy összevizezem a szőnyeget, akkor megyek.
- Dehogy gond! Ugyanúgy összevizezem én is! – nevettem.
Végigrohantunk az utcán a házunk felé. Amikor ki akartam nyitni az ajtót nyitva találtam.
Talán Dóri hagyta nyitva. Persze igazam is volt.
- Sziasztok! Látom, eláztatok! – kuncogott Dabrina.
- Igen egy csöppet. Az ajtót becsukni nem kell?- kérdeztem vádlón.
- Hoppá! Valószínű elfelejtettem, amikor behoztam a…- egyből elhallgatott.
- Folytasd!- utasítottam.
- Na jó! De majd én mondom meg anyuéknak.
Azzal felrohant de már jött is vissza egy kis fekete gombóccal a kezében.
- Ő itt Johny. 
- Te hazahoztál egy kutyát?
- Itt volt a kertben. És mivel senki nem kereste megtartottam.
- Mutasd!
Kezembe vettem a kis csöppséget és értettem miért hozta haza. Nagy, barna szemeivel úgy nézett, akit egyből magamhoz szorítanék és sosem engedném el. Ahogy láttam, jól volt tartva, a szőre is szép fényes volt.
- Őt muszáj lesz megtartanunk! – mondtam neki mosolyogva.
-Bizony! De majd ezt magyarázzuk be anyáéknak is. 
- Majd kint lesz a kertben. Úgyis olyan nagy, el lesz ott.
- Igen ez igaz. Na, kettesben hagylak titeket.- fogta a kiskutyát és bement a nappaliba.
Felrohant a  és mi ketten maradtunk Paul-lal.
- Olyan csöndben voltál.
- Ez családi ügy. – kuncogott.
- Gyere, menjünk fel a szobámba.
Megfogta Bessy nyakörvét és óvatosan, nehogy összekoszoljon valamit, felvezette a lépcsőn.
- Nagyon szép szobád van.
Halványlila falak, fa parketta, hozzá illő fa bútorok. Szerettem a szobámat. Stílusos, de egyedi.
- Köszönöm.
Leült a franciaágyamra én pedig mellé telepedtem.
- Szereted a munkád?
- Persze. Imádom. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt a szakmát választottam. Jó, vannak hátrányai is, de eszméletlenül szeretem. A kollégáim is fantasztikusak. És 25 évesen már ilyen sikeres vagyok...álmomban sem gondoltam volna.
- Bevallom, az a kedvenc sorozatom. Alig várom, hogy újabb és újabb rész következzen.
- Aranyos vagy.
Éreztem, ahogy elpirulok. 
- Te mi szeretnél lenni?
- Rendezvényszervező, fotográfus. Amit szeretek csinálni.
- Szép cél. Remélem sikerülni fog.
Belenéztem gyönyörű barna szemébe. Tudtam, hogy már most többet érzek iránta, mint barátság.
Megcsörrent a telefonja. Michael volt az. Felvette, alig beszéltek 2 percet.
- Mennem kell. Michael hazaért. Jó volt veled. Köszönöm hogy itt lehettem.
- Igen, veled is.
- Gyere Bessy. - hívta ki kutyáját az asztalom alól.
Lekísértem, és kiengedtem az ajtón. Mind a ketten mosolyogtunk. Miután elment, feltettem a fülhallgatómat, és elkezdtem lejátszani a kedvenc listámat.

Mikor hazaértem egyből elkezdtem készülődni, pedig még 3 óra hátra volt.
Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, kifestettem a körmöm… Ezekkel a dolgokkal csak egy óra telt el. Azt hittem megőrülök a várakozásban. Leültem a gépem elé, megnéztem az e-mail-jeimet, a Facebook-omat. Aztán elkezdtem nézni a kedvenc sorozatom.
Mire észbe kaptam már fél nyolc volt. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, és beszaladtam a gardróbomba, hogy valami csajos, de laza ruhát keressek.
Amikor felvettem a kedvenc farmernadrágomat és egy fekete, laza  felsőt,  a cipőkön gondolkodtam. Magas sarkú vagy inkább lapos? 
A fekete balerinát választottam, hisz egész este sétálni fogunk. Felhúztam a cipőmet és elkezdtem sminkelni.
Épp egy kis rúzst kentem a számra, mikor csöngettek.
Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és ajtót nyitottam.
Ő ott állt egy bőrdzsekivel a kezében és mosolygott. Izmos felsőtestén végigsimult sötétkék pólója, amit egy fekete farmerral kombinált. Szerettem a fiúknál ezt az egyszerű stílust.
- Mehetünk?- kérdezte.
- Igen már készen vagyok.- mondtam.- Csak hozom a pulcsim.
Felszaladtam egy vastagabb pulóverért és már mentünk is.
- Messze van innen a város?- kérdezte és megállt mellettem.
- Nem annyira. Negyed óra gyalog.
- Akkor oké. Mert ha messze van, mehettünk volna a kocsimmal.
Hát persze! Biztos rengeteg, méregdrága autója van.
- Milyen kocsid van? - kérdeztem félve, hátha tolakodónak veszi a kérdésemet.
- Most egy BMW X5-ös.
- Az gyönyörű. Majd ha nekem is lesz kocsim, én is valami olyasmit szeretnék. Egyelőre a jogosítványt kéne leraknom. De apának van egy terepjárója.
Amíg a kocsikról beszélgettünk, be is értünk a városba. Sétálgattunk butikok, bevásárlóközpontok és több kereskedés mellett. Amikor egy-egy nevezetesség mellett elhaladtunk elmondtam Paulnak hogy mi is az.
Egyszer, amikor egy szoborhoz értünk megkérdezte:
- Ezt ki építette? Olyan ismerős nekem. Lehet, hogy már láttam egy képen. 
- Hát ez a szobor… hm…- kezdtem.- Egy híres szobrász készítette, valamikor régen.
- Fogalmad sincs mi ez ugye? –kérdezte nevetve.
- Nahát! Eltaláltad!- nevettem én is vele együtt.
Mire körbejártuk a várost jó éjfél lehetett.
- Már ennyi az idő? Ne haragudj, nem vettem észre. Biztosan fáradt vagy már. - néztem meg a mobilon az órát.
- Észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő. Itt minden olyan békés és napos. Tetszik ez a hely.
- Ennek örülök. - mosolyogtam rá.
A hazafelé úton a zenékről és még sok más dologról beszélgettünk.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, felém fordult.
- Köszönöm!
- Mit? – kérdeztem.
- Hát a városnézést.- válaszolt.
- Semmiség! - mondtam neki.- Itt nőttem fel, de sosem tudom megunni.
- Nem csodálom. Nagyon jó este volt. Már régen voltam így, csak szabadon, semmi forgatókönyv, vagy paparazzik. 
- Azt meghiszem. Kemény meló, igaz?
- Eléggé. De nagyon szeretem. Ez az életem.
Mosolyogtam, és közben nagyokat pislogtam.
- Fáradt lehetsz. Menj, feküdj le! Még egyszer köszönöm az estét. Jó éjszakát!
- Még egyszer nincs mit! Jó éjt!
Megfordult, és én végignéztem ahogy eltűnik a lámpák fényében.

Beléptem a házba, és észrevettem, hogy még égnek a lámpák. Pedig már elég későre járt.
- Na ez tuti, hogy jó volt! – suttogott egy hang mögöttem. – Látom az arcodból.
Megpördültem és láttam, hogy a húgom, Dabrina áll az ajtóban.
- Igen nagyon jó volt! De neked nem kéne aludnod?
- És ha igen? Na mesélj! Mindent tudni akarok! Jól csókol? –kérdezte kuncogva.
- Dabrina! Nem csókolt meg! És jobb, ha elmész lefeküdni!- mondtam neki egy kicsit durvábban, ahogy kellett volna.
- Úgy sem menekülsz. Most lehet, de mindennek eljön az ideje. - mondta rejtélyes hangon. 
- Gyerünk!
Hátat fordított és felment a szobájába. Én követtem, és amikor becsuktam magam mögött az ajtót egyből az ágyamra dőltem és rögtön elaludtam.

Amikor kilépnék a kertkapun valami hatalmas ugrik a nyakamba és egyből feldönt.
-Hééé!-kiabálok, hátha valaki a segítségemre siet.
-Bessy nem szabad! Hagyd abba!- Kiabál valaki a közelemből.- Ne haragudj. Ezek szerint kedvel téged.
 Végre megszabadulok attól a valamitől és felállok. Amikor visszanyertem az egyensúlyomat akkor látom hogy egy rotweiler ugrott a nyakamba.
-Köszi! Nem tudom mit csináltam volna ha nem jössz!- mosolyogtam az ismeretlen fiú felé.
Amikor ránéztem egy furcsa érzés kapott el. A gyomromban lepkék kezdtek el táncolni és akkor felismertem hogy ki is ő.
-Te...te...te...-dadogtam.
- Én?-kérdezte meglepetten.
-Te Paul Wesley vagy!- válaszoltam kicsit sem hisztérikus hangon.
-Igen én vagyok.-mondta mosolygva.-De a te nevedet még nem tudom.
.Cynthia. Cynthia Silverman.
-Szép neved van.-mosolygott tovább.
A mosolyától majdnem elolvadtam. És a szeme! Egyszerűen gyönyörű volt.
- Köszi! De te hogy kerülsz Los Angeles-be?-kérdeztem.
- Itt lakik az egyik barátom. És hozzá költöztem. Elegem lett a Hollywood-i életből.-mondta egy kicsit szomorúbban.
- Hát ha városnézésre van szükséged csak szólj! Mostmár tudod hogy hol lakom!-mondtam vágyakozva, hátha igen mond a meghívásra. Nem mintha a barátja nem tudná megmutatni a várost.
- Ez remek ötlet. De inkább este kéne. Nem szeretem a rajongókat. Este már kevesebben vannak az utcán.
- Oké, felőlem! Most rohannom kell!
- Hát, örülök hogy találkoztunk! Vigyázz magadra! Szia!- mondta sugárzó mosollyal.
- Igen, szia!
Integettem és mentem tovább. Jesszusom! Az ember nem minden nap találkozik egy hírességgel! Főleg azzal nem, akiért rajong. És itt lakik a szomszédban. Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.

*

Amikor megérkeztem Caroline-hoz elmeséltem neki az egész találkozást.
- Figyelj mondanom kell valamit!
-Mond csak nyugodtan!
- Biztos nem kaptál napszúrást? Ilyenkor elég erősen tűz a nap.
- Vicces vagy. Ez valóságos volt.
- Te lány...tudom, hogy oda vagy érte, de csak így nem fog besétálni az életedbe és megmenteni a kutyájától. Valamit félrenézhettél.
- Megkérdeztem a nevét. Ő az. Biztos vagyok benne. Hidd már el nekem!
- Oké, majd meglátjuk. Mit veszel fel este, amikor találkozol a nagy hírességgel?
-Csak én éreztem a gúnyt, amit beleraktál?
- Lehetséges. - mondtam mosolyogva. - Szóval?
- Még nem tudom. De nem szabad úgy viselkednem, mint egy őrült rajongónak.
- Nem ártana. Na gyere, igyunk meg egy kávét.

1 óra múlva megszólaltam.
- Ne haragudj de mennem kell. Hívlak hogy, hogyan alakultak a dolgok!
- Oké mindenképpen hívj. Aztán csak ügyesen! - kacsintott rám. - Puszillak.

- Szia!
Miután végre elhagytam a házat siettem hazafelé. Caroline csak pár utcával lakik arrébb. És már 17 éve a legjobb barátnőm.
Amikor befordulnék az utcán Paul jön felém integetve, épp Bessy-t sétáltatva.
-Szia!- köszönt megint mosolyogva.
-Hello!- mondtam elpirulva.
-Nekem a ma este tökéletesen megfelel.Neked jó?
-Persze!- lehet hogy egy kicsit gyorsabban vágtam rá a választ ahogy kellett volna.
- Akkor nyolckor érted jövök.
- Oké! Akkor nyolckor.
Integettünk egymásnak és haladtunk tovább. Annyira örültem! Este nyolckor elindulok egy totál helyes sztárral a városba.